2014. március 12., szerda

Bikatorok-becsillanás: fák, zuzmók, mohák zápor után

Borókák, zuzmók, mohák, fenyők egy kiadós tavaszköszöntő zápor után valahol a Kolon-tó partja mentén (Bikatorok / Matyó dűlő). Az első pár képen néhány őshonos borókát láthattok - a Kiskunság pusztáinak, buckáinak egyik legjellegzetesebb örökzöld cserje-faját, az árvalányhajas rétek "koronázatlan királyát". A Bikatorok / Matyó dűlő környéke (emellett pl. a Fülöpházi buckavidék, vagy részben Dabas környéke is) bővelkedik bennük, bár a telepített erdők miatt árnyalódik rendesen a kép (és a boróka is, mikor egy nyáras közepén néhányadmagával elterülve, egykori dominanciájára nosztalgiával emlékezve enerváltan elterülve fekszik a kunsági talajon).
Kicsit lejjebb néhány fenyős fotót is beleraktam a galériába - megjelenítésük mellett leginkább a tűleveleken megcsillanó, korábban átvonuló záporok emlékeit jelző vízcseppek miatt döntöttem. Ezek a pedáns, pontosan kimért sorokba ültetett erdők ma már hozzátartoznak az alföldi tájképhez, ettól függetlenül tájidegen, betelepített fajok, akár az akác, vagy a Kolon-tó nyugati partja mentén, a homokbuckákon és szárazabb réteken számtalan helyen látható selyemkóró ("vaddohány").

A károgást folytatva: sajnos az utóbbi években sajnos a quad-őrület is megjelent errefelé, eme négykerekű szekereket hajtó, nem-négykerekű tájidegen legénység is nagyban segít abban, hogy tovább pusztuljon ez a csodás, alig ismert, elzárt tájegység. Ők az itt látható, mindenképp kuriózum értékű élővilágot a legkisebb mértékben sem tisztelve gázolnak át mindenen, ami náluk jóval régebben itt él - de ők nyilván úgy gondolják, hogy a homokbuckák rally-pályának "készültek"... persze, ha annyi bucka lenne Magyarországon, mint egy mongóliai, netán észak-afrikai sivatagban, nyilván kaphatnának egy pályát, de itthon csak pár ilyen terület van, és az is veszélyeztetett, és addig jó, míg nem szeli át betonút, nem telepszik fölé kandelláber, s nem csücsül rá popsiáztató-szálló.